Chapter 3

Sziasztok, drágák!

Tudom, hogy sokat kellett várnotok a 3. részre, de remélem kárpótol benneteket az a tény, hogy ez lett az eddigi, a blogon is fent lévő fejezetek közül a leges-leghosszabb rész! Mindössze 2575 szavas lett, amivel messze túlszárnyaltam saját magam is! És ha ez nem lenne elég, nemrég nyitottam egy Tumblr blogot is a történetnek, amelyet IDE kattintva el is érhettek! Ezen a blogon egyébként megtaláltok mindent, ami a történettel kapcsolatos! Amint időm és energiám engedi, fel fogom tölteni Wattpadra is a sztorit és létrehozok még egy Tumblr blogot, ahol csupa-csupa érdekességet olvashattok idővel!

Ha tetszett a fejezet, kérlek, osszátok meg velem, mit gondoltok róla! (Ha esetleg valami hibát találnátok benne, kérlek, írjátok meg nekem, hogy ki tudjam javítani!)

Puszi minden kedves olvasómnak,

Shay.

 Aiden Keane egy igen csak jóképű és nagy lábon élő milliárdos hírében állt, akit Amerikában királyként is tiszteltek. Több kisebb vállalata volt, amik valamilyen úton-módon mind kapcsolódtak a fővállalatához, amit Keane Enterprise-nak neveztek el. Mivel ő volt az egyetlen vezető, a vállalatok bevételének egészével ő foglalkozott, ő irányított mindent és minden az ő akarata alapján valósult meg. Hazai terepen a férfi verhetetlen volt. És honnan szerzett ekkora vagyont? Azt egészen pontosan senki sem lenne képes megmondani, de köztudottan már a családjának is voltak bizonyos befektetései a Közel-Keleten is, amik rendesen hoztak a konyhára. Személyes kapcsolatai pedig a férfit igen csak magas pozíciók felé irányították, már-már odáig jutott, hogy ha akart volna, könnyű szerrel bejuthatott volna a miniszterelnöki posztig, de számára sokkal fontosabb volt a kereskedelem, mint a politika, így bárki próbálkozhatott nála, nem engedett s nem volt hajlandó még több szabály szerint élni, bőven megvolt a jól bevált s kitapasztalt szabályokkal is. 

 Mint minden vállalkozó, Aiden is jól tudta, hogy szüksége lesz bizonyos támogatókra, ha vállalkozását nemzetközi vizekre szeretné terelni s erre egy jótékonysági est tökéletes lehetőség volt. Már egy fél éve tervezgette ezt a napot és átütemezte a megbeszéléseit, találkozóit, hogy biztos legyen benne, semmi sem fogja megzavarni őt, de mint ahogy azt sejteni lehet, mindig adódik valami apró kis dolog egy üzletben - vagy jelen állás szerint egy cég beolvasztásánál -, amely miatt egy bő fél órás késére számíthatott.

  -  Nolan, minden elő van készítve? - Aiden Keane személyi asszisztensétől érdeklődött a szükséges papírok iránt miközben a mindössze 7 emeletes belvárosi irodaház liftje felé tartottak. A férfi teljesen kikelt magából és nem értette, miért kell még ezzel is törődnie, miért nem ér rá egy nappal később aláírni a papírokat, ahogy az eredetileg is meg lett beszélve.

  -  Természetesen, uram! Már az első pillanatban gondoskodtam róluk! - Nolan egy vékony testalkatú, magas férfi volt, aki a húszas évei derekán járt. Nem volt az a tipikus észlény, de amit kért tőle a főnöke, maradéktalanul teljesítette, és ha bárminek utána kellett járnia, szívesen meg is tette s mindezekért elég busás jutalmat is kapott. - Mr. Smith már az irodájában várja önt, hogy aláírhassák a megállapodást!

  -  Ajánlom neki, hogy gyors legyen! - Aiden hangjából kihallatszott, mennyire nem szereti, ha valami nem a terv szerint halad. Sosem tolerálta az olyan embereket, üzletpartnereket, akik a megbeszélt időpontról lekésnek, vagy pedig a leglehetetlenebb időpontban előbbre hozzák a dátumot. Nála nem sok mindenki tehette meg, hogy csak úgy a semmiből meggondolják magukat és előrébb hozzák az időpontot, egyedül csak akkor volt hajlandó bármibe is belemenni, ha az az egész vállalatra nézve jelentős előbbre jutást hozott volna. Ez a beolvasztás pedig lehetővé teheti Aiden Keane-nek a Keane Enterprise előrébb jutását, tovább fejlődését s így lehetővé válik számukra a külföldön való terjeszkedés is. Egyszóval azt lehet mondani, hogy ez a megegyezés mindkét vállalat számára új ajtókat nyit majd meg.

  -  Megérkeztünk, Mr. Keane! - Nolan, az asszisztens a liftből kiszállva a helyiség végébe kísérte főnökét, egy üveggel elválasztott, faberendezésű irodába, ahol már három ember várt rá, hogy aláírhassák a szerződést.

  -  Köszönöm, Nolan! - Beosztottja felé fordult és életében először érezte talán úgy, hogy valakinek hálával tartozik. Nolan mindent megtett érte, ami számára a legfontosabbat jelentette. Az eddigi asszisztensei nem értettek a munkájukhoz, vagy elnéztek egy időpontot vagy pedig összekevertek két találkozót, aminek az lett az eredménye, hogy egy új időpontot kellett megbeszélniük partnereivel, mert nem azt a papírt vitték magukkal, amit kellett volna. Szinte lehetetlenség volt egy normális alkalmazottat találni a mai világban, aki rendesen el is végzi a rá kiosztott feladatot, de szerencsére Nolannek sikerült rácáfolnia eme általános igazságra.

  -  Ez a dolgom, uram! - Nolan hangja mély volt, de kiérződött belőle, hogy  jólesett neki a megtiszteltetés. Magában még ujjongott is, hogy egyedül neki mondta ki főnöke ezt az egyszerű, ugyanakkor igen bonyolult szót, amit eddig még senkinek nem volt hajlandó kiejteni.

  -  Jó estét, uram! Sajnáljuk, hogy el kellett rángatnunk, de... - Aiden feltartott kézzel jelezte, hogy nincs szükség felesleges kifogásokra, inkább térjenek a tárgyra.

  -  Ha már egyszer ez így alakult, legalább ne húzzuk tovább a dolgot! Nolan, kérlek, add oda az iratokat! - Keane a kezét nyújtotta a fiatal srác felé, aki elővette a fekete bőrkötésű mappából a halomnyi papírt, amin rögzítették a felek által vállalt kötelezettségeket és a kisebb vállalatról szóló beolvadás feltételeit. 

  -  Rendben! - Hangzott a válasz az asztal túloldaláról. Az alacsonyabb férfi két tollat vett elő fiókjából és az egyiket Aiden Keane felé tartotta, aki elfogadta. Összesen 25 oldal hosszú volt a szerződés, amiből mind a két félnek kellett kapnia egyet-egyet plusz egy másolatot kellett készíteni, amit szükség esetére a domináns cégtől lehet majd elkérni. Ez a 25 oldalnyi szöveg csak az előzetes tárgyalások eredményét rögzítette, ami miatt is szükséges volt még pár megbeszélést megszervezni, amire egyhamar nem kerül majd sor.

  -  Ha bármi probléma adódna, hívja az asszisztensem! Minden adatot megtalálnak a főoldalon illetve a mellékletekben, amit hamarosan az asszisztensem oda is ad maguknak három példányban! - Látszott, hogy Aiden nem élvezi a műsort, de megkönnyebbülésére a közelben volt a rendezvény. A papírmunka elintézése után pedig nagyjából egy tíz perc sétakocsikázás után már meg is érkeznek majd a helyszínre. - Velem személyesen nem fognak majd tudni beszélni, el kell intéznem bizonyos dolgokat, amik nem kis időt vesznek majd igénybe, de mindenről tudni fogok majd! Nolannek bármit elmondhatnak, mindenről tud, de senki másnak ne beszéljenek az üzlettel kapcsolatban! 

  -  Rendben...

  -  Nos, úgy tűnik itt végeztünk is! Vannak kérdéseik? - Nem mintha lennének, de azért nem akart túlságosan is taplónak tűnni a jövendőbeli dolgozói előtt, így tehát feltette ezt a kérdést és reménykedett benne, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz és nem lesznek kérdéseik.

  -  Egyenlőre nincs egyetlen kérdésünk sem! A következő megbeszélés időpontjáról pedig majd egyeztetünk az asszisztensével! 

 Aiden már egy jó hosszú ideje várt már erre a mondatra, hogy végre elhagyhassa ezt az épületet és végre beülhessen limuzinjába, ami egyenesen a jótékonysági bál helyszínére fuvarozza őt és asszisztensét, akit előzetesen megjutalmazott egy Armani öltönnyel, aminek nagyon is örült a beosztottja. A lift felé tartottak mikor megszólalt Aiden telefonja az általa kiválasztott alap csengőhangok egyikén. A kijelzőn Mr. Kinney neve virított s az üzletember arcképe alatta. A férfi most nem igazán volt ráhangolva egy újabb beszélgetésre, inkább otthon maradt volna, de ugye nem tehette meg.

  -  Itt Aiden Keane, miben segíthetek Mr. Kinney? - Aiden próbálta leplezni hangjában a csalódottságot kisebb-nagyobb sikerrel.

  -  Jó estét, Mr. Keane! Csak azért keresem, hogy megkérdezzem, hogy ön is eljön-e a rendezvényünkre? Tudja, még egy fél óra múlva kezdődik majd az árverés és szeretném, hogy ön is jelen legyen! - A Kinney vállalat vezetőjével igen csak ellentmondásos volt a kapcsolata. Sosem értett egyet a cég marketingstratégiájával Aiden, mindig is túlságosan kihívónak vélte és nem igazán kedvelte, ha egy vállalat úgy próbálta meg hirdetni saját magát, hogy a "jó cél érdekében" jótékonysági rendezvényeket szervezett, ahova csakis a felső tízezer nagykutyái juthattak be, de ezt persze nem közölte Mr. Kinney-vel, mert nem szeretett volna még egy ellenséget szerezni magának, így inkább elviselte a férfi tenyérbe mászó stílusát.

  -  Ne aggódjon kérem, egy tíz perc múlva, ha minden jól megy, már ott is vagyok csak még gyorsan el kellett intéznem valamit! - Válaszolta megnyugtatásképpen Aiden a telefonba a választ. Próbált nem gondolni arra, hogy mi áll még előtte és hogy bizony elég hosszú egy estére számíthat, de vigasztalásképp szerencsére Nolan az esemény után biztosított számára egy hét pihenési időt, amikor a férfi végre azt csinálhatja majd, amit csak szeretne. Nagyon hálás volt ennek az egy hétnek és szüksége is volt rá, mert már egy bő három hónapja megállás nélkül csak utazott és tárgyalt az üzlettársaival vagy éppen néhány új céggel is, akik érdeklődtek a vállalat után.

  -  Rendben, ennek igazán örülök! Ha bármire szüksége lenne, csak keressen meg vagy hívjon fel! Bármiben segítek, amiben csak tudok! 

  -  Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, Mr. Kinney! Ha valami lesz, hívom majd! Viszont hallásra!

  -  Viszont hallásra, Mr. Keane! - Aiden megnyomta a piros gombot, amivel befejezte az aktuális hívást és a telefonját belsőzsebébe csúsztatta miközben éppen a fekete limuzinjába szállt be Nolan előtt. Miután a férfi asszisztense is beszállt, még váltottak egy-két szót, de utána a hátralévő időben, ami nem volt olyan sok, az autó belsejében a csönd uralkodott. Igazából mindketten örültek neki, hogy még nem kell egy rakás milliomossal beszélgetniük az üzleteikről, amikről nem szívesen osztott meg személyes információkat Aiden, mert jobban szerette, ha a világának működésével a hozzá közel állókon és saját magán kívül nincs tisztában senki más. Szerinte ez lenne a helyes, nézőpontja szerint pedig minden vállalatnak inkább arra kéne törekednie, hogy a lehető legkevesebbet tudják erősségeikről, gyengeségeikről a versenytársak. A férfi minden sikerét eddig ennek az apróságnak köszönheti.
  -  Uram, megérkeztünk! - Szólt hátra a lehúzható ablakon a sofőr, akit Cormac-nek hívtak.
  -  Köszönöm, Cormac! A rendezvény vége előtt egy fél órával gyere értem, hogy időre ideérj! Addig kérlek, legyél a közelben, hátha szükségem lesz majd valamire! - Adta ki az utasítást a sofőrnek Aiden és már szállt is ki a kocsiból. Nagyokat sóhajtozva húzta ki magát és titkon már azt is megbánta, hogy beleegyezett abba, hogy eljön erre a rendezvényre, mert látszólag semmi izgalmasat nem látott benne.
 Aiden Keane szemügyre vette a hatalmas, nagyjából 60 emeletes épületet. Alatta teljesen úgy érezte magát, mintha egy hangya lenne csak az éterben, amit alig lehet kivenni. Ha egy nála jóval magasabb épület lábánál állt, mindig is azt érezte, hogy ő csak egy kisember és hogy a vagyona semmit sem számít. Néha szeretett elgondolkozni ehhez hasonló dolgokon. Olykor még kikapcsolónak i talált egy-egy sétát a belvárosban vagy egy tenger partján. Szerette nézni a naplementét is, mindig elcsodálkozott annak szépségén. Ha tehette, mindig tartott egy kis szünetet akkor, hogy csodálhassa a kilátást, amely nem mindig volt felemelő várostól függően. Vett egy nagy lélegzetet és hátrafordult, hogy szemügyre vegye, asszisztense vajon merre kóborol, de amint megfordult, megakadt a szeme egy igen elbűvölő, vörös ruhába bújt nőn, aki éppen Nolannel váltott pár szót. Nem bírta visszafogni magát a gyönyörűség láttán, ezért úgy döntött, bemutatkozik a hölgynél. Lassan, megfontoltan lépkedett s nem telt bele másfél percbe, a nő is észrevette őt és majdhogynem elállt minden lélegzete, de csak majdnem.
  -  Jó estét kívánok, Mr. Keane! - A férfi meglepődött, hogy a nő tudta a nevét, ami miatt kíváncsi arcot vágott.
  -  Jó estét önnek is! - A férfi kinyújtotta a kezét, amit először a nő nem értett, de utána rájött, mi is a férfi szándéka. - Meg tudhatnám az ön nevét, ha már az enyémet tudja? - Aiden nyomott egy csókot a hölgy kezére miközben mindvégig azt a gyönyörű angyalarcát bámulta a nőnek.
  -  Elisabeth Moore vagyok, örülök, hogy személyesen is megismerhetem! - Elmosolyodott, amiért a férfi bármit képes lett volna megtenni. Emlékszik, hogy már hallotta ezt a nevet valahol, de nem tudta pontosan honnan is pedig egészen biztos volt benne, hogy egy ilyen szépséget nem lehet egykönnyen elfelejteni. Gondolatai már egészen máshol jártak, egészen pontosan elképzelte, amint a nő alatta fekszik és elélvez, ahogy a hátát karmolja és az ő nevét kiabálja szenvedélyesen. Elképzelte, mi mindent fog vele csinálni ha egyszer elcsábítja s a perc tört része alatt el is tervezte, hogyan fogja meghódítani ezt a szépséget.
  -  Gyönyörű név! Egyedül jött? - A férfi reménykedett benne, hogy a nő nemleges választ fog adni, de sajnos, mint ahogy ezernyi más jövőbeli tervétől is, búcsút kellett hogy vegyen, mert Elisabeth egy teljesen más válasszal rukkolt elő.
  -  Az élettársammal, barátommal jöttem - a mosoly majdnem lehervadt a férfi arcáról a mondat végén, de moderálta magát s próbálta új irányba terelni a témát.
  -  És most hol van az a bizonyos élettárs? Mert én a helyében egy ilyen szépséget nem hagynék egyedül! - A férfi kérdésére a nő kicsit mintha megszeppent volna, látszott rajta, hogy egy kissé zavarba jött, de ügyesen palástolta, mert az orcáján nem jelentek meg azok a piros foltok, mint a nők többségénél.
  -  Azt mondta leparkolja a kocsit és jön, de biztos valami dolga akadt az apjával - adta meg a kitérő választ a kérdés elől Liz miközben a kezét dörzsölte.
  -  Tessék, itt van a zakóm! Még a végén megfázik! - Soha nem csinált még ilyent Aiden, de most az egyszer kivételt tett és zakóját egy idegen nő hátára tette, hogy egy kissé felmelegedjen. Jó pár számmal nagyobb volt a zakó, mint Liz, de még így is rettentően kihangsúlyozta bomba alakját a ruha. Sötét haját egyszerűen csak kontyba fogta és nem vitte túlzásba az ékszereket sem. Csupán egy egyszerű karkötő díszelgett jobb csuklóján és egy hozzá illő, visszafogott és elég vékony nyaklánc lógott nyakában. A szeme kéksége értelmet és ugyanakkor megtörtséget sugárzott, nem tűnt valami boldognak. - Esetleg mit szólna ahhoz, ha elindulnánk befelé a melegre? Egy kissé már lehűlt a levegő, nem gondolja? - Aiden kérdése egyszerű volt, de Liz még legalább egy fél percig gondolkodott a válaszon. Nem szerette volna, hogy pletykák keringjenek a jelenlevők között, amit az újságok címlapján is akár megjelentethetnek az újságírók, akik az esemény minden egyes másodpercét lencsevégre kapják és minden egyes fontos eseményt rögzítenek majd másnap meg is osztanak a nyilvánossággal.
  -  Rendben, menjünk! - Adta be végül a derekát és elfogadta a férfi felé nyújtott karját. Liz észrevette már a férfin, hogy nem hanyagolta el testét és tudta is, hogy barátjának, Nolannek a főnöke hetente négy alkalommal eljár saját személyi edzőjéhez vagy ha ezt nem teheti meg, mert például külföldön tartózkodik éppen, kér tőle egy saját kis személyre szóló edzéstervet, hogy formában tudja tartani magát.
  -  Ismerik egymást Nolennel? - Aiden hirtelen feltett kérdésén saját maga is meglepődött ugyanis nem igen tervezte ezt megkérdezni, de miközben a bejárat felé haladtak, késztetést érzett arra, hogy a nővel beszélgessen valamiről s a téma jelen esetben számára teljesen mindegy volt.
  -  Igen, már egy ideje - a nő arcán apró mosoly jelent meg és a mellettük haladó Nolanre pillantott egy percig, aki éppen a telefonján állított be valamit. A portások ekkor kinyitották előttük az ajtót és üdvözölték őket majd elmondták, melyik emeleten található a rendezvény. Mindez egy fél percbe telt, de az is éppen elég volt arra, hogy kínos csend közepette a férfi a liftek felé kísérje Elisabeth-et.
  -  Csak ön után! - Engedte maga elé a férfi a nőt már csak az miatt is, hogy egy pillantást vethessen annak a formás fenekére, amit a vörös ruha rendkívülien kiemelt. Akaratlanul is újból azon járt az esze, mit csinálna vele, ha kettesben lennének, de nem engedett a késztetésnek, kezét mindvégig zsebében tartotta. Mielőtt még becsukódott volna az ajtó, egy férfi rohant feléjük és megállította a liftet.
  -  Ugye nem gond, ha én is önökkel tartok? - A férfi jóval alacsonyabb volt Aiden Keane-nél, de rajta is fekete öltöny virított azzal a különbséggel, hogy ő vörös nyakkendőt vett fel fehér inge fölé.
 A lift belsőterében még maradt ugyan bőven hely, de Liz mindvégig furcsán érezte magát. Ő állt elöl, mögötte pedig a három férfi és úgy érezte, mintha mind a hárman csakis őt bámulnák. Szúrta ugyan a szemét, de nem tett ellene semmit nehogy még a végén hülyének nézzék. A vörös nyakkendős férfi mindez idő alatt telefonján nyomkodott valamit pont úgy, ahogy Nolan is. Aiden mindvégig őt bámulta s néha el-elkalandozott a tekintete is, amit nem vett észre senki más. Az idegen férfi pedig valami miatt igencsak furcsán viselkedett s szinte érezni lehetett, ahogy az adrenalin végigfut a férfi testében. Kicsit Liz számára paranoiásnak tűnt, de végül is mindent betudott annak a ténynek, hogy vannak emberek, akik félnek a bezártságtól. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amint a 27. emeleten kinyílt a liftek ajtaja és végre kiszállhatott a "zsúfolt" liftből.